A többször beharangozott Citycross eddig az év legjobb versenye volt, pedig nem volt nagy felhajtás körülötte – a pálya, a szervezők, a résztvevők és az időjárás azonban tökéletessé tette a napot.

Friss! VIDEÓ!, eredmények, képek, még képek, itt még 400, és még több!

A szentendrei Hegyimazsolák SE tagjai szervezték és rendezték a családias eseményt a templomdomb és környékén, az előnevezés alapján már sejteni lehetett, hogy a maximális létszám a szervezők örömére nem telik be, a szűk utcákon így éppen elfértünk egy mezőnyben, nem kellett több futamot indítani. A pályabejáráson még kicsit tartottam az előttem álló egy órától, meredek emelkedők és lejtők, lépcső, éles kanyar, és 95%-ban rettegett macskakövön. Az azonban hamar kiderült, hogy a résztvevők két éles csoportra oszthatóak: a versenyeken edzett, fiatal és vékony titánokra, és lelkes amatőrökre, akik különösebb felkészülés nélkül, a buli kedvéért neveztek – és milyen jól tették.

Hogy ne teljen eseménytelenül a rajtig hátralevő 10 perc, még feljebb húztam egy pár mm-rel a nyerget, mert a macskakövön becsúszott, és jól meghúztam a csavart – annyira, hogy a menet is lejött róla azonnal. A szervezők azonnal segítettek, és az egyik bringából elővarázsoltak egy gyorszárat. Köszi Bobek!!!

A rajtnál elmaradt a Maratonokon megszokott tülekedés, lehetett látni, ki az a 8-10 ember, akinek helye van elől, és a többiek nem próbáltak furakodni – persze ebben szerepe lehetett a rajt utáni lejtő végén található lejtőknek, amire nem érdemes igazán nagy tömegben és tempóval érkezni. A sípszóra így nem is volt nagy nyomulás, az eleje már a lejtő aljára eltűnt, én a „második sort” követtem, bár szép lassan azért kiderült, hogy a plusz 20kg szalonnát nem lesz egyszerű ebben a tempóban végigcipelni,így hamar beálltam saját tempóra. Ekkora már látszott, hogy a 12-13. hely környékén légüres térben fogok tekerni, előttem-mögöttem sem voltak sokan. Pontosabban ez csak az elején volt így, mert 20 perc után utolért a 
bringabandás Szécsi Tomi, a későbbi győztes, és ezzel egyidőben én is elkezdtem osztani a köröket a mezőny végének. Tomival még egyszer találkoztam 45 perc környékén,láthatóan nem vesztett a lendületből, szerencsére nekem is sikerült tartani pár másodperc eltéréssel az azonos köröket. Menetközben nem éreztem magam fáradtnak, tudtam, hogy súlycsoportban az élen vagyok, (kár, hogy nem így pontozzák) és nagyon motivált az egyenletes teljesítményre a szervezők szurkolása is. A Mazsolákkal már pár éve tart a jó viszony, több gurulásukon is részt vettem, így szinte házi versenyzőként üdvözöltek és segítettek minden körben szurkolással, síppal, biztatással. Bár messze nem voltam a gyorsak között, legalább annyi, ha nem több, 
névre szóló kiabálást kaptam, külön kiemelve a szervező Mazsola lányokat, így tartva bennem a lelket. Köszönöm így utólag is!

Az egy óra elteltével még kimehettem egy utolsó körre, így végül csak kettőt kaptam az elsőktől, de a hosszabb edzéseknek köszönhetően ez a kör már nem okozott extra fájdalmat. A célben gratulációk, zsíroskenyér vöröshagymával, víz, édes süti, sajtossüti várt, és persze az előre kikészített kupa. Na nem a helyezetteknek járó, hanem az otthonról hozott literes korsó, és a bele passzoló literes sörösdoboz, jégakkuk között hűtve. Tavaly az Oktoberfest után kaptam kolllégámtól, és úgy néz ki, ez volt az első alkalom azóta, amikor a néhány hellyel mögöttem érkező öcsémmel közösen el is tudtuk fogyasztani.A kategóriákban hat helyezettet díjaztak, az ifjúságiban mind a 8 célba érő versenyzőt, akiknek külön szeretnék gratulálni, az internetes fórumok alapján több jól felkészült felnőtt hobbista sem vállalta be a macskakövet, ők viszont igen.

És végül mi volt a 183? Ez egy meglepő adat a végére. A csapattárs felajánlotta a pulzusmérőjét, amit én egy ideje már nem használok (lemerült az elem…), mivel úgysem versenyzek, csak alapozgatok, és túrázok szervezett eseményeken. A Citycross azonban valahogy nem így alakult, valószínűleg azért sem, mert egyrészt az eleje nagyon elment, de mögöttem nem volt senki, így próbáltam tartani a helyet, másrészt a már említett szurkolás a Mazsolák részéről nem tette lehetővé, hogy a pálya titkos pontjain pihengessek, mentem, ahogy jól esett. Az átlagpulzusom lett 183, 191 maximális értékkel. Ez meglepett, hiszen menetközben nem éreztem erősnek a tempót, de eszerint már nem is volt olyan sok tartalék, egy kétórás versenyen valószínűleg szembe kerültem volna a bringások rémével, a kalapácsos emberrel. Tanulságos ez annyiban, hogy több eseményen is szenvedtem már azért, mert az első 1-2 órában 180+-os pulzussal igyekeztem, és 5-6 óra után az út mellett pihengettem, míg vissza nem tudtam szállni. A 4 napos Transz Hungárián ez elég nagy rizikót jelent, így jövő héten cserélem az elemet a pulzusmérőben, és próbálom nem csak az észt osztani a témában, hanem újra használni is a rendelkezésre álló technikát és tudást…