Nem tartom magam igazi montis arcnak, de a maratonversenyeket kimondottan megszerettem az elmúlt évben. Tavaly egy össztelós 26-ossal éreztem rá a kényelmes haladás ízére, méretproblémák miatt azonban idén új bringára váltottam, a legolcsóbb 29-es karbon Meridára esett a választásom. A túrázós csavargások után rögtön két eléggé eltérő jellegű nemzetközi maratonon is sikerült vizsgáztatni a bringát.
Április végén Kolozsváron jártam a többszörös bajnok Buruczki Szilárddal, a Maratonul Fagetului, magyar Bükk Maratonon. A főszervező Kertész Levente igazán kitett magáért, szállással, nevezéssel várt minket, és mindig volt egy perce, hogy ügyes-bajos dolgainkban segítsen minket. A verseny 70 kilométer volt, kb 1800 méter szintkülönbséggel, dimbes-dombos terepen. Mivel a 30 és 70 kilométeres táv is egyszerre indult, az első emelkedőn sokan megelőztek, nem ismerve a pálya nehézségét, igyekeztem tartalékolni a későbbi dombokra.
A frissítés után szétvált a mezőny, innentől élvezhettem igazán az erdélyi tájat és falvakat, valamint a 29-es előnyeit a göröngyös, de gyors utakon. A Merida érdekessége, hogy a nyeregcső nagyon vékony, mindössze 27,2mm-es, ás látványosan mozog, főleg, hogy nekem a maximumig ki van húzva. Méretezésnél a 19-es és 21 collos váz közé estem pont, a kisebbet választottam, terepen könnyebben irányítható egy rövidebb bringa.
A kevéssé technikás pályán sok ellenfelet sikerült behozni az egyenletes tempóval, mindössze az utolsó, 30% feletti emelkedő előtt ment el egy idősebb versenyző mellettem, őt már nem értem utol a tolós szakaszon sem. Mármint nekünk tolós, Szilárd itt próbálta eldönteni Blazsó Marcival a kiegyensúlyozott küzdelmet, és nagytányéron tekert fel, pár tíz méter előnyt szerezve.
Marci azonban az össztelóssal az utolsó két kilométeren visszajött a lefelében, és sprintbefutó döntött a Meridás csapattársam javára. Fölényüket jelzi, hogy a legjobb helyi versenyző, Kelemen Árpi is több percet kapott tőlük, a dobogóról leszorult ellenfelek pedig még többet. Én egy órával később értem be, a Masters mezőny kb. első harmadába volt elegendő, bár a megszokott magyar mezőnyhöz képest azért jóval kevesebb induló volt.
Egy héttel később a Garda-tó mellett indultam a Riva Del Garda maraton középtávján, ami 77 km, 2800 méter körüli szintkülönbséggel. Az erdélyi 4 óra után bizakodtam egy 6 órán belüli időben, bár ekkor még az emelkedőket tartottam a nagy ellenfélnek, révén 85 kilogrammos testsúlyommal azért nem a könnyűsúlyban indulok.
Az első emelkedő itt is közös volt a rövidebb távval, több, mint egy órán keresztül mentünk felfelé, nagyrészt aszfalton és sotteren. Nagyon vártam már a lejtőzést, hiszen az előző hétvégén is ott sikerült a versenytársakat utolérni a 29-essel. Kicsit gyanús volt, hogy az enyémen kívül alig volt merevfarú a közelemben, de gondoltam a jóléti nyugati társadalomban természetes a karbon-xtr-es 29-es-es össztelósok megvétele. Az első lejtőn kiderült, hogy nem erről van szó: a köves-avaros-meredek vízmosásban rögtön át is ugrottam a kormányt, ekkor akartam felhívni az első maratonozó öcsémet és vele tartó edzőtársamat, hogy mégis a rövidebb utat válasszák, mert itt tolás lesz nekik.
Nagy nehezen leóvatoskodtam a lejtő aljáig, elengedve a gyorsabb osztrák, olasz és német bringásokat. A következő hegy 20-30% közötti emelkedőkkel várt, itt én voltam előnyben a könnyebb és merevebb bringámmal, tizesével előztem vissza a bringásokat. Bíztam abban, hogy a következő lejtő könnyebb lesz, de persze ez hiú remény volt, megint visszaelőztek, amíg pattogtam lefelé a köveken. Az öcsém a tartalék 26-os bringámat itt újra kénytelen volt tolni, az országútis háttér miatt sem a technika, sem a technikai tudás nem volt egyikőnk erőssége sem. Az utolsó emelkedő megint vérfakasztó volt, de innen a szintrajt szerint már a rövid táv lejtőjén gurultunk le a célig, ami szerencsére már könnyebb volt, leszámítva egy meredek letörést, ahol már nem volt lelkierőm kísérletezni, és lefutottam a bringával. Természetesen a „lejtőben” még voltak pár száz méteres 10-20%-os emelkedők, csak hogy égjen a comb, és a legvégén egy kb. római korból maradt macskaköves út, ahonnan a kövek már elmozdultak, kisebb gátakat alkotva a lyukak után.
Itt újra sokat gondoltam az öcsémre, aki a 26-ossal lépésben tudott csak lejönni, míg a 29-es viszonylag könnyen átlépte az akadályokat. Végül 5:30-on belüli idővel a mezőny második harmadában végeztem, és a többiek is beértek szintidőn belül. Negyedik cimboránk a rövidebb távon indult, neki a futás volt a téli sport, de igen jól érezte magát, egyrészt kimaradtak a legrosszabb emelkedők és lejtők, másrészt egy magyar maraton középtávnál alig könnyebb útvonalon tekerhetett egy jót a Garda-tó környéki szenzációs hegyek között.
Nekem meg nincs más hátra, mint meglátogatni a szervízt a hétvégi szentendrei Citycross után, mert a kormánycsapágyban az elfordulás gátló mechanizmust a néhány esésem valamelyike kiiktatta. A Merida azonban bezonyít, mert ezt leszámítva hibátlanul üzemel!